Az Itt és Most Társulat improvizációs színházként működik már közel másfél évtizede Budapesten. Függetlenül, folyamatosan, alkalmazkodva, építkezve. Bán-Horváth Veronikával, a társulat művészeti vezetőjével beszélgettünk arról, hogyan zajlik egy nemzetközi improvizációs workshop, miért fejleszt figyelmet és rezilienciát az impró, hogyan vonnak be gyerekeket a meseteremtésbe, és milyen a független társulati lét ma Magyarországon.
KULTer.hu: Úgy tudom, hogy most jöttél haza egy nemzetközi workshopról, Varsóból. Hogyan került a társulat ebbe a projektbe?
A Wacław Felczak Alapítvány Skamander nevű pályázatán keresztül, amit lengyel–magyar alkotói együttműködések támogatására írtak ki. Másodszor pályáztunk sikeresen hozzájuk. Októberben Varsóban helyi impró színészekkel létrehoztunk egy közös bemutatót, és tartottunk nyilvános workshopokat is. Tavaly egy másik, lublini partnerszervezettel dolgoztunk hasonló projektben, rajtuk keresztül ismertük meg a mostani házigazdáinkat. Természetesen ennek is van előzménye: őket egy V4-es projektben ismertük meg, ami két évaddal ezelőtt kezdődött. Minden ilyen együttműködés hoz újabb szakmai és emberi kapcsolódásokat – most is ezer ötlettel érkeztünk haza.
KULTer.hu: Hogyan néz ki egy ilyen nemzetközi workshop? Mi történik, amikor különböző országokból érkező imprósok találkoznak?
Angolul zajlik, ami ebben az esetben senkinek sem az anyanyelve, mégis kiváló jelenetek születtek. Ha a szókincsed kevésbé gazdag, automatikusan más eszközökhöz nyúlsz, felerősödik a nonverbális közlések szerepe, másfajta figyelemmel vagy jelen – ez az egyik része, amitől működik a dolog. A másik, hogy közös nyelv nem csak az angol, hanem maga az improvizáció. Pár éve kalandozunk a nemzetközi szakmai közegben, Budapestre is hívunk vendégtrénereket, csapatokat, mi is örömmel utazunk. Bár az Improv Fest Irelanden vagy a sintrai Espontâneo Festivalon bőven kaptunk inspirációt, és láthattuk, mennyiféle dolgot értenek különböző kultúrákból érkező emberek improvizációs színház alatt, a sokszínűség ellenére mégis van hasonlóság. A modern kori improvizáció úttörőinek munkássága – Viola Spolin, Keith Johnstone és Del Close – ma is meghatározza az improvizációs színház szakmai alapjait szerte a világon. Az értő és érző figyelem, az elfogadás és a bőkezűség, a játékosság és felfedezés öröme:
ezek az alapértékek bárhol a világon közös nevezőre hoznak bennünket.
A mostani alkalom azért volt különlegesen izgalmas, mert nem csak imprósokkal dolgoztam: tartottam egy angol nyelvű workshopot olyan lengyel színészeknek is, akik kabaré, cirkusz vagy gyerekszínházi közegből érkeztek. Nem volt teljesen ismeretlen számukra az impró, de előadóművészként másfajta működésmódot, sokféle önmagukkal szembeni elvárást hoznak, így ehhez a workshophoz elővettem a saját, színészképzésből szerzett és pedagógusi tapasztalataimat is.
KULTer.hu: Ha egy laikusnak kellene megfogalmaznod: mi az improvizáció lényege? Mire jó? Hogyan tudnád megfogalmazni?
Az impró visszavisz a jelenbe – és ez ma már ritka élmény. A jelenben megszülető alkotás, ahol a befogadás és a létrehozás egyszerre történik. Ez igaz a színházra, de ugyanúgy a zenében, a táncban vagy a performanszban megjelenő improvizációra is.
Az így születő alkotás egyszeri és megismételhetetlen,
szoktunk azzal viccelődni, hogy nálunk minden este premier. Ugyanakkor mi az Itt és Mostban nemcsak színházi improvizációval foglalkozunk, hanem alkalmazott improvizációval is. Ilyenkor az improvizációs technikákat különféle ügyek és célok szolgálatába állítjuk, például lelki egészségmegőrzés, fenntarthatóság, konfliktuskezelés, gyakran szakértőkkel együttműködve. Mindezek mellett az improvizációra tekinthetünk készségként is, ami nem csak a művészeké. Amikor előzetes tervek nélkül, spontán reagálunk, váratlan helyzetekben hozunk döntéseket, rögtönzünk. De improvizálunk egy baráti beszélgetésen belül is, hiszen nem szóról szóra megírt szövegkönyvet mondunk vissza, hanem figyelünk, befogadunk és megosztunk dolgokat, ott és akkor. Ha értő és érző figyelemmel vagyunk jelen, könnyedén megy, organikusan alakul.
Amit nehéznek látok ma, hogy az elképesztő mennyiségű, azonnal elérhető információ és inger, ami a digitális és globalizált világgal jár, időként azt az illúziót kelti, hogy mindennel és most azonnal kell foglalkoznunk, ami persze lehetetlen. Ez frusztrációt, elégedetlenséget vagy éppen közönyt és fásultságot hozhat. Annyi minden kér figyelmet, hogy néha éppen arról maradunk le, azt nem tudjuk átélni, ami az adott pillanatban velünk történik. Az impró ezzel szemben visszakapcsol a jelenhez – igen, a fikción keresztül.
Az, hogy mire irányítom a figyelmemet, milyen attitűddel vagyok jelen, teremtő erővel bír:
hatással van rám, a másikra, a közösen megélt helyzetre és a nézőkre is. Ezt megtapasztalni elképesztően felszabadító és izgalmas. Nem véletlen, hogy sok, nem előadóművészet felől érkező ember is az imprót választja hobbinak. Az Itt és Most hétköznap esti felnőtt kurzusai évek óta rendkívül népszerűek. A rendszeres imprózás erősíti a rugalmas alkalmazkodóképességet, fejleszti a figyelmet, az empátiát, a kommunikációs és szociális készségeket. Sőt, minden nagy képességterületet megmozgat: a kreativitást, az orientációt, a kognitív funkciókat is. Hogy mire jó? Attól függ, hogy használjuk. Nemrégiben egy projekt miatt azzal kapcsolatban kerestem szakirodalmat, hogy az improvizációs gyakorlatok hogyan segíthetik az idősödő felnőttek autonómiáját, jóllétét és kognitív egészségének megőrzését. Találtam.
KULTer.hu: Térjünk át a gyerekekkel végzett improvizációs munkára. A Mesélő Terek projektben, amiben együtt dolgoztunk, például kortárs alkotók által írt mesék elevenedtek meg a Ferencvárosi Gyermeknap keretében, ahol maguk a gyerekek is alakították a történetek folyamát, alakulását.
Á, igen, ez is szerelemprojekt volt. A Budapest150 emlékévhez kapcsolódóan a Pro Cultura Urbis (PCU) volt a pályázat kiírója, és az volt a cél, hogy városi közterületekhez kapcsolódóan szervezzenek a jelentkezők olyan szabadtéri kulturális programot, ami bevonja, élettel tölti meg a város tereit. Partnerünk volt ebben Ferencváros Önkormányzata, a Ferencvárosi Művelődési Központ, a Fiatal Írók Szövetsége, és a PCU szuper projektindításhoz hasznos workshopot is szervezett, ami sokat segített a tervezésben, szervezésben. A civil együttműködések, hasonló jellegű összefogások fontosak nekem, nagyon élveztem az előkészítést is, szuper volt együtt bejárni a kerület emblematikus helyszíneit, hallgatni a helytörténeti érdekességeket, újra felfedezni ismerős látványokat, és elképzelni, mi lenne, ha ezek a terek mesélni tudnának? A projektben a gyerekeket is erre kértük:
a Mesélő Terek előadásain a résztvevők nem passzív nézők, hanem aktív történetépítők voltak,
a kortárs írók történeteiből egy-egy elemet kiemelve ők határozták meg, mi történjen a Ferencvárosi Pályaudvaron vagy épp a Ferenc téren, milyen bonyodalmakba keveredjenek a szereplők. A színészek, a mesemondó és a zenészek pedig ennek megfelelően improvizáltak. A kortárs szerzők történeteit Szabó Imola Julianna varázsolta bele a Mesélő Terek füzetekbe, amiket a gyerekek szintén hazavihettek. Hasonló előadásforma egyébként állandóan megtalálható a repertoárunkban (MesélŐk). Az a legszebb, hogy ezeket az előadásokat a gyerekek belül, képzeletben kiegészítik. Minimális kellékkel és jelmezzel dolgozunk, ők viszont teljes kastélyt, erdőt, sárkányt látnak. Amikor a gyerekek fantáziája megalkotja a díszletet, ott történik a csoda.
KULTer.hu: Ha most valaki felmenne a társulat honlapjára, milyen előadásokat találna?
Most olyan repertoárt játszunk, amiben van show, hosszú forma, kísérletezés és randi-előadás is. A Szórakozunk Veletek improvizált show az ittről és a mostról: ez a rövid formátumú, szabályjátékos, közönséginspirációs vonal. Sokan a Beugróhoz hasonlítják, de persze ez teljesen élő, egyszeri és nincs megvágva, mint egy tévéműsor. Aztán ott van a Memento, ami egy filmes zsáneren alapuló hosszú formátum, ahol először a történet végét látjuk, és utána fejtjük vissza az előzményeket. Az Illúziókban a képzelet és a valóság mezsgyéjét kutatjuk: szabad, egészestés improvizáció zenével, fénnyel, atmoszferikusan.
Karácsony környékén jön a Lá(j)v Sztori, ami minden este más pár történetét jeleníti meg, randiprogramnak is ajánljuk.
A Tandem-előadások is hasonlóan intim hangulatúak: két színész, egy zenész, egy technikus, egy egész est. Ezeket a Ráday utcai bázisunkon játsszuk. A honlapunk figyelmes látogatója megtalálhatja repertoárunkban a Connect Conflict Night előadásokat is. Stratégiai partnerünk, a Letsconnect szervezi ezeket a színházi esteket és céges élményprogramokat, legyűgöző lendülettel. Ebben a formában szakértők és színészek térképeznek fel nehéz kommunikációs helyzeteket, munkahelyi konfliktusokat jeleneteken keresztül, görbe tükröt tartva, és gondolatébresztő tippeket, gyakorlati tanácsokat megosztva. Egyébként saját márkás előadásokat is játszunk cégeknek – a forprofit szektorral való kapcsolódásunk alkotóképességünk záloga.
KULTer.hu: Ha személyesen kell megfogalmaznod: mit jelent számodra ez a társulat?
Az Itt és Mostban lenni állandó változás, változtatás, átváltozás. Közben mégis azt érzem, hogy a helyemen vagyok. A változás a fix pont. Ezen belül mostanában az foglalkoztat leginkább, hogy mire mondok igent és mire irányítom a figyelmemet – és ezáltal másokét is. Egyes szám első személyben mondom, de úgy általában is érdekel ez a kérdés: a figyelem megvonásával és egy pontra irányításával egyaránt lehet nehéz helyzetbe hozni és felemelni a másik embert. Az utóbbi szimpatikusabb.
KULTer.hu: A független társulatok helyzete ma nagyon nehéz. Ti hogyan élitek ezt meg?
A finanszírozás hullámzása miatt a működésünk is elég sok improvizációt tartalmaz. Volt egy rövid időszak, amikor nem tűnt irracionális jövőképnek, hogy ha bizonyítunk, ha közönségünk és jó szakmai eredményeink vannak, akkor elérünk oda, hogy pályázati forrásokra támaszkodva tudjunk működni vagy legalábbis alkotni. Egy ideig így is történt:
2017-től, az Alapítvány létrehozásától dinamikusan fejlődtünk:
közhasznúság, bejegyzett előadóművészeti szervezetté válás, fix játszóhely, sikeres NKA, EMMI pályázatok bemutatókra, továbbjátszásra, működésre. Aztán jött a COVID és a csiki-csuki, gazdasági válság, infláció, a hazai kultúrafinanszírozási rendszer változásai. Hogy éljük meg? Vegyesen. Nem hiszem, hogy a kultúrának, a független kultúrának piaci alapon kellene működnie, és vannak ügyek, amiket nehezen engedek el. Ott van például a Függőségeink, ami egy működő, bizonyított, gen Z ingerküszöbét megütő, komplex impró színházi előadás.
Nagyon szeretném, hogy el tudjuk juttatni vidékre, a gyerekek számára térítésmentesen, vagy nálunk, az Itt és Mostban fogadhassunk osztályokat. De rendszeres ingyenes programot nem lehet a semmiből csinálni. Ha találunk hozzá forrást, akkor kerül műsorra. Ugyanez a helyzet a FÖLD 2.0.5.0. klímaszorongással kapcsolatos komplex előadásunkkal. Visszatérve a megélésemre: hosszú beszélgetéseken vagyok túl, ventillálásokon, ötleteléseken, sikeres és sikertelen kísérleteken.
Bennem egy ideje belátás van: tetszik, nem tetszik, ez a helyzet, máshogyan kell megállnunk a lábunkon,
más területekre fókuszálni, szerelemprojektjeinkhez egyéb forrást találni. Tanulok, tanulunk sokat, új képességet szerzünk, partnerségeket építünk, figyeljük mások jó gyakorlatait, szaktudást, segítséget hozunk be, hogy életképesek legyünk. Játszunk. És élvezzük. A felnőtt kezdő csoportom szokta mondani, hogy az a lelkesedés és átszellemülés, amivel a tréningeket vezetem, őket is feltölti. Nekem meg az ad sok erőt és örömöt, hogy az Itt és Most mára nem csak a társulatról szól. Közösség szerveződött körénk, nézők, résztvevők, állandó és alkalmi önkéntesek. Saját programjaink mellett a közösségi tér csupa olyan eseménnyel telik meg, ami a játékon keresztüli tanulás, az alkotás és az emberi kapcsolatok erejét használva minőségi időtöltést nyújt gyerekeknek, fiataloknak, változatos életkorú felnőtteknek. Egy sziget, ami sok másik szigettel is kapcsolatban áll.
Borítókép: Kovács Viktor. Fotók: Bán-Horváth Attila, Gregus László, Szirák Sára.
